Az Etyek–Budai borvidék az Észak-dunántúli borrégió legkeletibb, a Buda környéki szőlőket felölelő része. Teljes termőterülete 5600 ha, ebből 3927 ha I. osztályú. Akárcsak a régió többi borvidékén, itt is szinte kizárólag fehérborokat termelnek, jellemzően reduktív technológiával. Talajai jellemzően mészkő, dolomit vagy homokkő alapkőzeten alakultak ki.
Az Etyek–Budai borvidék az Észak-dunántúli borrégió legkeletibb, a Buda környéki szőlőket felölelő része. Teljes termőterülete 5600 ha, ebből 3927 ha I. osztályú. Akárcsak a régió többi borvidékén, itt is szinte kizárólag fehérborokat termelnek, jellemzően reduktív technológiával. Talajai jellemzően mészkő, dolomit vagy homokkő alapkőzeten alakultak ki.
Az Árpád-házi királyok alatt már virágzott itt a szőlőtermesztés, és az itt élő emberek megélhetésének fő forrásává vált. Sok szerb (rác) telepedett le ezen a környéken. Ennek köszönhetően a török hódoltság után főleg a vörösbor készítése volt túlsúlyban. 1830 körül a nagyvárosokban a lakosság inkább a fehérbort kereste, így a budai vidéken is arra kényszerültek, hogy egyre több fehérborszőlő fajtát szaporítsanak. A 19. század végétől a Törley-család híres pezsgőihez szükséges fehérbort is e térségben termelték.
A filoxérajárvány és a rendszerváltás közötti megközelítőleg száz évben a Buda-környéki területek nem számítottak hivatalosan elismert borvidéknek, mert a filoxéra szinte minden szőlőt kipusztított itt, helyette a lakosság jelentős részben a gyümölcstermesztésre állt rá, szőlőt pedig kevés kivétellel csak háztáji vagy kisüzemi viszonyok között termeltek, azok is főleg gyenge minőségű, bár a filoxérának ellenálló direkttermő fajták voltak. A terület 1989-ben nyerte vissza a bortörvény szerinti borvidéki besorolást, nagyrészt Báthori Tibor és Gombai Nagy Tibor borászok személyes kezdeményezésének köszönhetően.